Először csak egy kis mocorgást hallottam, ami egy átlagos erdőben fel sem tűnne senkinek. De itt minden néma és halott volt, és ha bármi zajt csapott, az nem lehetett más, mint valami vagy valaki, aki nem az erdőhöz tartozik. Legalábbis nem úgy, ahogy azt átlagosan gondolnánk. 
Eleinte úgy tettem, mint aki nem hall semmit. Továbbra is az ösvényeket tanulmányoztam, ugyanakkor elmémmel és fülemmel a zajra összepontosítottam. Valahonnan oldalról érkeztek, de nem akartam látványosan odanézni. Úgy éreztem, hogy amíg süketnek tettetem magam, addig biztonságban vagyok. 
Lassan felálltam, mint aki megunta az ücsörgést, és némán leporoltam a nadrágomat és a hátizsákomat. Nagyot sóhajtottam, és úgy tettem, mintha kiszámolnám, melyik ösvényen induljak el, miközben a testemmel mindig az adott út felé fordultam. Így amikor ahhoz az oldalhoz értem, ahonnan a zajokat hallottam, észrevétlenül is szemügyre vehettem, miféle alak lapul a fák és bokrok takarásában. Csupán egy-két másodpercig tarthattam szemmel, de ez pont elég idő volt ahhoz, hogy lássam: az egyik fa mögött egy magas, vékony alak állt talpig feketébe öltözve, s minden bizonnyal engem figyelt, máskülönben már régen elment volna. Úgy döntöttem, nem várom meg, míg előbújik a rejtekéből, és közelebbről is szemre vételez, hanem automatikusan az ellenkező irányba tartó ösvény felé fordultam, és hátamra véve hátizsákomat, útnak eredtem. 
Biztosra vettem, hogy az alak sem marad rest, s fülem igazolta a feltevést. Alig észrevehetően ugyan, de roppantak az apró gallyak és a fűszálak követőm lába alatt, s ahogy saccoltam, egyre közelebbről és közelebbről érkeztek a zajok.