Csak pár napja olvastam ezt a dolgot a pillangókról… A fekete pillangókról… Sosem hittem benne igazán. Csak egy kitaláció, egy történet, amivel meg lehet ijeszteni a gyerekeket, vagy amit el lehet mesélni a tábortűz mellett.

Nem hittem benne. Miért is lenne bármi alapja annak, hogy fekete pillangók jelzik a halált? Ráadásul olyan fekete pillangók, amit senki sem lát, csupán egy-két különleges tehetséggel megáldott ember. Én nem tartoztam közéjük… Azt hittem, hogy nem.

Pár nappal ezelőtt történt azonban valami, amit még most sem tudok megmagyarázni. November 1-je volt, Mindenszentek napja. Tudom, hogy Amerikában ilyenkor dúl a Halloween, de nálunk más a hagyomány… Ilyenkor meglátogatjuk a temetőt, s gyertyát gyújtunk a szeretteinkért, akik már nincsenek köztünk. Aznap is éppen ez történt, pontosan délután 3 órakor… Ahogy minden november 1-jén az elmúlt 22 évben.

A sírok közt sétáltam, kezemben hófehér gyertyákat, s egy gyújtót szorongattam. Az idő hűvös volt, és ködös. Bánatos, ha mondhatom ezt. Márvány síremlékek, arany feliratok mellett mentem el, s néha elolvastam egy-egy nevet, elgondolkoztam egy-egy évszámon. Olykor megdöbbentem, milyen hosszú élet adatik egyeseknek, s milyen rövid jut másoknak. Vajon mi határozza meg, ki mennyit élhet? S vajon mindenki helyesen használja, a kapott napokat, heteket, éveket?

Egészen a temető széléig sétáltam, ahol mindent fák, bokrok szegélyeztek, s különleges sírhantokat takartak. Pici sírokat, melyek közül több idősebb volt 100 évesnél is. Gyerekek pihentek ezekben a sírokban. Pici gyerekek, akiket nem látogatott senki.

Megálltam az egyik mellett, s a nedves földbe szúrtam egy gyertyát. Elgondolkodtam egy percig, s megpróbáltam megérteni, miért teremt meg Isten egy lelket, ha aztán nem engedi meg, hogy kiteljesedjen. Meggyújtottam a kanócot, s elmélyedtem a lángban. Reméltem, hogy ez a pici lélek valami sokkal vidámabb helyen él. Hittem, hogy reményem nem alaptalan.
Tovább léptem, újabb és újabb hantokat látogattam meg, s minduntalan gondolkodóba estem a gyerekek korát látva: 3 év, 5 év, 2 év… Mennyi remény, mennyi mosoly és boldogság fért volna még az életükbe. Vajon miért csak ennyi adatott?

Gondolataimból riasztott fel a hang. Nem tudom, miért ijedtem meg annyira, hiszen rengetegen voltak a temető egész területén, kivéve itt… Erre senki nem járt. Én mégis lépések zaját hallottam.
A hangok irányába fordítottam a fejem, s éreztem, miként gyorsul fel a szívverésem. De nem láttam semmit. Csak a száraz faleveleket, ahogy egymás után hullottak le a fák ágairól. Lassan kifújtam a levegőt, s ismét a hant felé fordultam. A sírkő tetején egy fekete pillangó rebesgette szárnyait.

Gyönyörű volt. Bársonyos, könnyed, mélyfekete. Aprócska, mégis tekintélyt parancsoló. Közelebb hajoltam hozzá, s ő felrebbent. Azt hittem elrepül, mielőtt jobban megcsodálhatnám, de csak a kabátom hajtókájáig tartott az útja. Ott megpihent. Megérintettem a kezemmel, megsimítottam a puha szárnyakat. Különleges pillanat volt, melyből hideg kéz érintése szakított ki.

A nyakamon éreztem. Jéghideg volt, a hátam borsódzott, de csak egy pillanatig tartott. Rémülten álltam fel, s tekintettem a hátam mögé. Semmit és senkit nem láttam, csak az avart, a csendes fákat. Mégis nyugtalanított e néptelenség, a magány, az egyedüllét. Emberek közé vágytam, biztonságra, zajra, tömegre. Ahol nem vagyok kiszolgáltatva a gondolataimnak, s a képzeletem játékának. Zsebre vágtam a maradék gyertyát, s a kabátomra tekintettem. A pillangó eltűnt.

Napok teltek el azóta, s a nyugtalanságom nem csökkent. Néha, amikor senki sincs itthon, csak a csend és én, zajokat hallok. Apró, szinte nesztelen zörejeket, lépéseket.
Néha érzem, hogy valaki mellettem áll, s figyel engem. Olykor elképzelem, ahogy egy alak szóra nyitja a száját, s beszél hozzám. Mintha hallanám a szavait, mikor teljes a csend. De nem értem, mit mond. Kér valamit? Titkokat súg nekem? Vagy elárulja, miért van ennyi pillangó a szobámban? Fekete pillangók…

Mióta hazajöttem a temetőből, azon a bizonyos november 1-jén, egyre több van belőlük. Gyönyörűek, és bársonyosak, de nem tudom, honnan jönnek. Ellepték a polcokat, a lámpákat, páran a falaimat is, de a legtöbben mindig ott vannak, ahol én… Most a laptopon, az asztalon, a széken, melyen ülök. Érzem őket a kezemen, a lábamon, a hátamon, a hasamon. Látom őket… Csak én… Hiába vannak több százan, hiába rebesgetik szárnyaikat, hiába szaporodnak folyton, senki… Senki sem látja őket… Csakis én.

Ismét zajokat hallok, és mintha még többen lennének. Pedig az ablak sincs nyitva, nincsenek repedések a falon… Ellepnek mindent… Pillangók mindenütt… Fekete pillangók…
Lépések zaját hallom, suttogást, hívást… Félek… Sohasem szoktam félni, mégis… Hallom, ahogy egy kéz végigsimítja a tapétát… Azt hiszem, inkább elmegyek itthonról. Megvárom, amíg hazajön valaki, és akkor visszajövök. Igen, vissza fogok jönni. Hamarosan. De most mennem kell, nem bírom, nem megy…
Megrebbennek a szárnyak, felszállnak ők is… Tudják, hogy indulok… Tudják ők is.

*******

A fenti írásra egy lány zsebében találtak rá, miközben kiürítették azt. Egy személyautó ütötte el 2012. november 7-én, pontosan délután 3 órakor.
A lány laptopját vizsgálva a rendőrség és a számítógépes szakemberek is megvizsgálták az írás keletkezési idejét, mely – érthetetlen módon – 2013. november 7. volt. További vizsgálatokat folytatva megállapították, hogy a számítógép és a rendszer beállításai mind hibátlanok voltak, és máig nem értik, hogyan jegyezhette fel a rendszer ezt a keletkezési időpontot. Jelentőség híján azonban nem törődtek az üggyel tovább.

E történettel emlékszem ma…  Emlékszem arra, mennyi lélek veszik el fiatalon, olykor érthetetlen módon. Vajon mindenki úgy használja a kapott időt, ahogy helyes? S mi helyes egyáltalán?
November 1-je van… Mindenszentek. Lassan indulnom kell a temetőbe, hogy meglátogassam azokat a sírokat, amelyekkel soha nem törődik senki.
Már elmúlt 3 óra. Most indulok útnak… Ahogy minden november 1-jén, az elmúlt 22 évben...

Köd van, szomorú az idő. Nincs is ezzel baj… Csak ez a fekete pillangó… Csak ez ne rebesgetné a szárnyait itt a vállamon…