A lány a fiúra tekintett. Őszinte szeretet tükröződött a szemében: ártatlan, mély, feltétel nélküli szeretet. Szerette volna megérinteni az arcát, megmutatni, hogy biztonságban van, és nem kell tartania semmi rossztól. Nem tette. Csak figyelte azokat jégkék szemeket, melyek még a félhomályban is fájdalmasan fénylettek.
    A fiú szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Megremegtek ajkai, a lehelete füstként gomolygott a hideg levegőben. Nem tudott megszólalni. Annyi mindent kellett volna elmondania, de mindent, amit megfogalmazott, már rég tudták mindketten. Nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy érezze a pillanat fájdalmát.
    A lány felemelte a kezét, de az erőtlenül zuhant a nedves aszfaltra. Pont abban a percben, mikor megjelent a fiú szemében az első könnycsepp.

*****

     A levegő csípősen hűvös volt, mint minden este januárban. Az út csúszott, az ég furcsa, barna fényben úszott. A lány felnézett az égre, s engedte, hogy egész testében kirázza a hideg. Már tíz perce várt a fiúra, s kezdett egészen átfázni.
Még mindig nem szokott hozzá, pedig már hónapok óta, minden hétfőn és pénteken ott állt, ugyanannál a fánál, és várt rá, s vele együtt a végtelen szeretetre.
    Zsebre dugta a kezét, s azon tűnődött, miért ragaszkodik hozzá ennyire. Semmilyen ésszerűbb magyarázatot nem talált rá, mint a tökéletes hasonlóságot, ami köztük volt. A béke, a biztonság, amit a srác nyújtott neki, olyan boldogsággal töltötte el, amilyet csak nagyon ritkán érzett. Szüksége volt rá, mert ha nem volt mellette, üresnek érezte magát, mintha hiányzott volna a másik fele.
    Eltelt egy perc, s hallotta, ahogy lépések közelítenek a fához. A léptek irányába tekintett, s mosolyra húzódtak ajkai, ahogy meglátta a kedves arcot. A fiú szemei csillogtak a sötétben. Majd elszabadult a pokol…

*****

    Érezte, ahogy a kabátja lassan átázik, s rettenetesen fázott. A fiú magához ölelte, szótlanul simogatta az arcát, mintha csak el akarná űzni azt a pokoli hideget. Ringatta a karjaiban, talán vigasztalni akarta, elvenni a fájdalmat, visszaforgatni az időt. De egyiket sem tehette…
    A lány érezte, ahogy pártfogója reszket, de nem volt elég ereje felpillantani és megnézni, hogy vajon a hideg vagy a sírás az oka. Csak szorította magához, s a lány belekapaszkodott a kabátjába. Nehezen kapott levegőt, fájt minden lélegzet, s mégis úgy érezte, már nem tart sokáig, s nem kell félnie. Talán nem is a sebek fájtak, hanem a tudat, hogy soha többé nem várhatja a fiút a fánál. Nem állhat ott izgatottan, hogy rámosolyogjon, s a nyakába ugorjon, mint megannyiszor az elmúlt hónapokban.
    Ismét felemelte a kezét, s megérintette a könnyes arcot. Tudta, hogy ez az utolsó alkalom, mikor megteheti. Elsimította a homlokába tapadó hajszálakat, és úgy fordította az arcát, hogy a szemébe nézhessen. Újabb könnycseppeket látott előtörni a kék szempárból, melyek a lány kezére hullottak, lassan elmosva ezzel a friss vér nyomait.
*****

     Egy pillanat műve volt az egész. Éppen odalépett hozzá, hogy végre megölelhesse, de a fiú hirtelen összeesett. Csupán egy tompa puffanást hallott, mintha valami életlen tárggyal ütötték volna meg. Nem értette, mi történik… Aztán meglátta azt a mindenre elszánt barna szempárt… Már akkor tudta, hogy valaki olyannal áll szemben, aki semmi jót nem akarhat tőle.
    Az idegen habozás nélkül indult feléje, ő pedig hátrálni kezdett, pár lépés után azonban beleütközött valamibe. Hátrapillantott, s abban a másodpercben két kéz ragadta meg a vállait, oly szorosan, melyből lehetetlennek tűnt kiszabadulni. Rémülten tekintett vissza a másik támadóra, aki oly közel állt meg hozzá, hogy érezte az alkoholtól bűzlő leheletét.
    A férfi izgatott volt, türelmetlen és ideges. Egy kést tartott a kezében, melyet hirtelen a lány nyakához szorított, majd hevesen megvizsgálta áldozata összes zsebét. Az utolsóban ráakadt arra, amit keresett: egy pénztárcára. Feltépte a tárca tetejét, és tartalmát kiszórta a földre. Lehajolt, és összeszedte azt a kevés pénzt, amit talált, majd hanyagul a zsebébe tűrte, miközben egy pillanatra sem vette le szemét a lányról, akiben ekkorra elhatalmasodott a félelem, s egész testében remegett. Mintha azt hallotta volna, hogy fogva tartója nem akar szemtanút hagyni, de nem volt benne biztos, és imádkozott, hogy csak a képzelete játsszon vele.
    A következő pillanatban a pénz után kutató férfi felemelkedett, és kajánul vigyorogva megnyalta a pengét, majd meglendítette a kezét. Egy másodpercig sem tartott az egész. A fém érintése hideg volt és váratlan, szinte észrevehetetlen. Felnyögött, s a vállán enyhült a szorítás. Érezte, ahogy a mögötte álló bűnöző meglöki, és ő elveszti az egyensúlyát. A lábai erőtlenül rogytak össze, a kezeivel tompította az esést. Ekkor érezte meg a leírhatatlan fájdalmat, mely a hasában áradt szét.
Valamelyik támadója megrúgta a mellkasát, és ő a hátára esett. Szinte fel sem fogta, mi történik, mikor érezte a penge távozását a testéből: a seb szétnyílt, s melegség öntötte el a bőrét: friss vér fémes szagát érezte. Halkan felkiáltott, és ösztönösen a vágásra tapasztotta a kezét.
     A fiú felé nézett, aki még mindig a földön feküdt. A nevét suttogta, s remélte, sikerül felébresztenie őt. A harmadik próbálkozás után végre megmozdította a fejét, s lassan a lány felé fordult, aki ebben a pillanatban elveszítette az eszméletét.

*****

    Egy utolsó lélegzet, egy utolsó pillantás, s vége. Tudták ezt mindketten. Már nem lehetett mit tenni, már túl késő volt ahhoz, hogy megváltoztassák a történteket. Csak figyelték egymást, szinte mozdulatlanul, mintha meg akarták volna őrizni ezeket a perceket. A búcsú perceit.
    A lány szemei olykor elgyengültek, s a fiú olyankor megsimogatta a haját, remélve, hátha ettől magához tér, s kibírja még kicsit, amíg megérkezik a segítség.
A tömeg fokozatosan gyűlt köréjük: aggódó szomszédok, kíváncsiskodók, akik a fiú segélykiáltására hagyták el házaikat. Valaki közülük a mentőket hívta, de még senki sem hallotta a szirénázását. Miért akarta Isten, hogy elkéssenek?
    A fiú nem törődött az emberekkel, nem érdekelte semmi más, csak a lány, aki utolsó erejét összeszedve még egyszer, utoljára kinyitotta a szemét, s amilyen mélyen csak lehetett, összefonta tekintetét az őt ringatóval.
Résnyire nyitotta ajkait, s suttogva, hogy ne hallja más, pár szót préselt ki magából:
- Bárhová menjek is ezután, mindig itt foglak várni, ennél a fánál…
Lassan elmosolyodott, s még látta, ahogy a fiú visszamosolyog rá. Aztán elmúlt minden fájdalom. A fény elszállt a szemeiből a jól ismert csillogással együtt.
    A fiú csak nézte őt, s most először hagyta, hogy a zokogás átvegye az uralmat a teste fölött. Ráborult a kedves arcra, és próbálta meggyőzni magát arról, hogy ez csak egy rossz álom. Nem tudta elfogadni, hogy ő nincs többé. Tovább ringatta és melegen tartotta őt még akkor is, mikor pár perc múlva lefékezett mellettük egy mentőautó. De ő már csak egy élettelen testet tartott a karjaiban.

*****

    Hónapok szálltak el egymás után nyomtalanul. A nedves aszfalt megszáradt, elkoptak a vérnyomok, elhalványultak az emlékek.
Csak egy fiú áll minden hétfőn és pénteken a fa alatt, mely kibontotta már leveleit egy szomorú januári éjszaka után. Olykor leül mellé, és órákat tölt ott egyedül.
Furcsa egy növény ez… Tíz éven át minden tavasszal bordó virágok lepték el. De idén tavasszal kék virágok borították. Mintha ő is a lányra emlékezne. Az ő szemei is kékek voltak…