A Herceg egyik pillanatban még megdöbbenve bámulta a kihunyt karkötőmet, a következőben pedig váratlanul egy fához préselt, s miután egy rövid káromkodás hagyta el a számat, kezét az ajkaimra tapasztotta. Kikerekedett szemmel néztem rá, miközben egész testével hozzám simult. Óvatosan a fülemhez hajolt, s olyan halkan suttogott, hogy még ilyen közelről is szinte alig hallottam, mit mond. 
- Maradj csendben, Hercegnő… - lehelte – Valaki van itt rajtunk kívül – magyarázta, én pedig hirtelen felfogtam az egész váratlan jelenetet. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy egy őrült perverzzel jöttem ki az erdőbe, aki itt és most fog megerőszakolni egy borostyánnal benőtt fának döntve. De csupán meg akart védeni. Akárcsak egy hős lovag… 
Damian lassan lefejtette a kezét a számról, de a mutató ujját még egyszer utoljára az ajkamra tapasztotta, jelezve ezzel, hogy maradjak csendben. Hangtalanul bólintottam. A Herceg óvatosan elfordította a fejét a fülemtől, s kémlelni kezdte a sötét erdőt, ahová a Hold fénye éppen hogy beszűrődött, ezért nem láttunk túl sokat: csupán árny és fény váltakozását. 
Elnéztem Damian válla felett, s azt a részt pásztáztam tekintetemmel, amit társam ebben a pozícióban egyáltalán nem láthatott be. Erősen koncentrálnom kellett, hogy meg tudjam különböztetni az egyes részeket: bokrokat, fákat, fák közötti réseket, mozgó árnyalakokat… 
Hirtelen erősen megmarkoltam Damian oldalát, aki alig hallhatóan felszisszent, majd kérdőn pillantott rám. A fejemmel egy adott pont felé biccentettem, ahol valamiféle mozgást tapasztaltam. Hangtalan, alig észrevehető, mégis egyértelmű mozgást. A Herceg megpróbálta arra fordítani a fejét, miközben orra súrolta az arcomat. Azt hiszem, ha Ely tette volna ugyanezt, a testem hevesen reagált volna az érintésre, de abban a pillanatban elmaradt a reakció. Helyette továbbra is az árnyékra összpontosítottam, ami néha megnyúlt, máskor összetömörödött, néha füstszerűen szétterült, a következő pillanatban pedig nyúlánk nyálka módjára úszott a levegőben.