- Ki kell szabadítanom! – jelentettem ki, de Damian még azelőtt megállított, mielőtt megmozdulhattam volna, s még inkább a fához préselt testével. Kérdőn néztem rá, s el akartam lökni magamtól, de megragadta mindkét csuklómat, s szorosan tartotta. A homlokomat ráncoltam, mikor újra a fülemhez hajolt. 
- Ez egy elátkozott fa – suttogta – Ha hozzáérsz az indákhoz, csak még jobban a teste köré tekerednek, akár meg is fojthatják – magyarázta, én pedig elképedve pillantottam fel Angelára, aki tökéletesen eszméletlennek tűnt. 
- Ez nem lehet igaz – ráztam meg a fejem tehetetlenül, dühösen, de azt hiszem, túl hangosan, mert a következő pillanatban éles ágreccsenéseket hallottunk a közvetlen közelünkből. Damian halkan káromkodott, s dermedten nézett rám. 
Kinéztem a válla felett, s az ereimben meghűlt a vér. A fekete, füstszerű szellemlény közvetlenül a Herceg mögött lebegett a levegőben, s bár nem voltak testrészei, egyértelműen tudtam, hogy nem örül nekünk. 
- Mögöttem van? – formálta hangtalanul az ajkaival Damian, én pedig képtelen voltam válaszolni neki, a szellem látványa teljesen megbénított. Látva arckifejezésemet, társam lassan elkezdte hátrafordítani a fejét, de mielőtt megpillanthatta volna a lidércet, lábai váratlanul felmondták a szolgálatot, s a szellemlény húzni kezdte maga után a sötét erdőbe.