- Lőjj! – szólt. Ezen a ponton kezdtem úgy érezni, hogy a Herceg parancsolgatása az agyamra megy. K’ever egyre sűrűbben öltötte ki a nyelvét, s mivel kezdtem aggódni emiatt, levettem a vállamról, s a lábamhoz fektettem. A kígyó komótosan becsusszant az asztal alá - elriasztva ezzel az ott álldogáló katonákat – s onnan figyelte tovább az eseményeket. 
- Nem kell szót fogadnom neked! – dobbantottam, mire a körülöttünk állók riadt arccal tekintettek Damianra, aki továbbra is türelmesen állt előttem, és a bábura mutatott. 
- Lőjj! – szólt újra, és higgadtsága csak egyre jobban feldühített. Mégis mit képzelt magáról? Csak azért mert ő a Herceg, mindenkinek úgy kell ugrálnia, ahogy ő akarja? Nevetséges, nem és nem! 
- Úgy beszélsz az emberekkel, mintha mindenki a szolgád lenne! Ezért lehet az Orion Herceg csakis Ely, és nem te! – tajtékzottam, a harcosok pedig egy lépést hátráltak, mintha megijedtek volna a bennem felgyülemlő haragtól. Damian azonban továbbra is nyugodt maradt, s várakozón figyelt engem. 
- Lőjek? Ezt akarod? – kérdeztem, s haragosan elővettem egy nyílvesszőt – Mindenáron le akarsz bőgetni, igaz? Hát akkor parancsolj, felséges Herceg – dühöngtem, majd lendületesen megfordultam, s anélkül, hogy valójában céloztam volna, ellőttem a nyilat. Meg sem vártam, hogy célba érjen, visszafordultam Damianhoz, és kitártam a kezeimet. 
- Most boldog vagy? – vetettem oda, ő pedig néhány másodpercnyi gondolkodás után bólintott, majd a bábu felé mutatott az ujjával. Haragosan sóhajtva visszafordultam – Damian szavak nélkül is parancsolgatott -, majd hitetlenkedve láttam, hogy a nyílvessző a piros folt kellős közepéből mered ki. Telitalálat.